Crona Veliana Sterling
Az éj koronája, mely lehullt az álmainkba, és feketére festette szívünk tavát.
Álomnak született.
Tiszta, fényes vágyakkal, tele szeretettel, őszinte hittel és reménnyel. Az emberek meghívták párnájukra, ő pedig boldogan vált társukká, éjjel képekben, nappal pedig szívet feszítő vágyakban.
Az ember azonban gyarló. Vágyai nem feketék és fehérek, hanem szürkék, vagy karmazsinok, királykékek és haragos zöldek. Crona életeken keresztül, századokon át volt fényes csillag, vezérlő erő. Megismerve azonban a sok színt, azok elkeveredve benne úgy fogták be, mint az indigó. Ragyogása elszürkült, megfakult. Szenvedett. Küzdött, hogy újra tiszta legyen, akarta, hogy utat mutasson, hogy ösvény legyen az emberek előtt, lobogó láng.
De minél inkább feszegeted üvegbúrádat, a láng minél tovább nyalja a lámpás falát, az annál inkább elreped. Crona megtört.
Kell az embernek a fény? Nem. Kell neki a remény? Nem, az kell, hogy megszerezze a vágya tárgyát. Hatalom, pénz, más teste, lelke, birtoklás, irányítás! Igen, a kontrollt akarták. Hogy uraljanak.
Hát Crona azzá lett, uralkodónővé. Maga festette fényét feketére, mely onnantól bársonyos és hideg volt, mint az ostornyélen feszülő bőr, a csuklót szorító bilincs. Már nem hívogatott, hanem hajtott.
Álom volt.
Rémálom lett.
Hullt csillag, hajcsár, úrnő. Úrnő! Az álmok fejedelemnője, teremtője büszkesége, s egyben legnagyobb szégyene. Aki elől menekülsz, rettegésedben mégis ott a vágy, hogy utolérjen és beteljesítse rajtad a csapást. Mert akkor fellélegzel a sóhajban, az elnyert büntetésben, és emelt fővel, tiszta lélekkel küzdhetsz tovább saját gyarló kis mocskodért.
De mi történt pontosan?
Ki, s mi vagy te valójában?Egykoron fényesség, ami derűt hoz, virágot táplál, méhet csalogat, édes hanggal simogat. S mire a méh észreveszi, hogy virágának öle a gyilkosa, késő. Már karolópók öleli, s szívja teste nedvét.,, Egykor virág voltam. Nemes rózsa, fehér szirmokkal, szűz hús szirmait idéző pírral. Szerényen bólogattam a szélnek, fürödtem Teremtőm harmatjában. Lepke pihentette szárnyait rajtam csüngve. De megirigyeltem a lebbenést a szárnya széléről, és gondoltam, miért ne repülnék én is? Teremtőm tervét újragondolva karokat növesztettem, és magamhoz öleltem a törékeny testet. Roppanása mámorral remegtette meg szívemet, verdesésére eszmélt tudatom. Ezt akarom! Mire észbe kaptam, már más voltam. Szépséges pók, karjaim közt pedig számtalan szebbnél szebb lepke és méh hullt. Teremtőm még később eszmélt: már hús testem volt, nem kitin vázam. Onnan csak egy ugrás, és már asztrál testben léteztem. Teremtőm megsimogatta a fejem, életre kelt virága voltam, vészes éke kertjének. Nem roppantott össze, de lelkem akkorra már szennyezett volt. S amit megragadtam, magamévá tettem, felfaltam. Sokakat elfogyasztottam, húst és lelket, édes álmokat. S ekkor Teremtőm elszörnyedve saját kertbe rekesztett. Ide. Akkor már Rémálomnak nevezett. "